Lovasi Lina

Egy kisváros az a hely, ahol mindenki tud mindenkiről mindent, és jó eséllyel hallasz vissza magadról is olyan dolgokat, melyekről addig fogalmad sem volt. De ez arra a városra, ahová születtem, -és ahol élek jelenleg is-, hatványozottan igaz. Itt „a néma mondta a süketnek, hogy a vak látta a bénát szaladni” elv írja körül leginkább azt, hogy „mi is folyik itt”.  Ez az a hely, ami a médiában többször is említésre került már, de nem ám a pozitív megítélés köntösében. Éppen ezért nem is fogom tapintatosan megközelíteni a dolgokat, arra ott vannak mások.

Sokan tudják a nevem, de sokakban a soraimat olvasva, felmerülhet a kérdés, mégis ki a fene vagyok én? Sztárolni nem szokásom magam, azt megteszik mások helyettem. De ha egy mondatban kellene körül írni a lényegem: egy felettébb éles nyelvű és kritikus hangvételű ember vagyok, aki nem tolerálja a hamisságot, és a hazug képmutatást. Lassan tíz éve írok, de több mint 20 éve képviselem a kíméletlenül őszinte emberek táborát. Soha nem voltam rest felvállalni a véleményem, ami valószínű az erős igazságérzetemnek köszönhetően van így. Eleinte csak azért írtam, hogy megértsek bizonyos dolgokat. Aztán észrevettem, hogy amikor ezt tettem, mások is erőre kaptak ezáltal, és végül ők is megértették a saját életüket, lelkükben meghúzódó, ki nem mondott érzéseket. Ígyhát belevágtam komolyabban az írásba. Majd évekkel ezelőtt, a második könyvem megjelenése -és sikere- után, kivontam magam a köztudatból, és letöröltem magam mindenhonnan. Egészen pontosan akkor, amikor a világ térdre kényszerült egy igen durva vírus-helyzet miatt. Közben persze az élet, folyamatosan jeleket küldött, miszerint nagyon sok embernek szüksége lenne az írásaimra. Úton-útfélen szembesültem azzal a végtelenül kellemes érzéssel, hogy mennyi ember szerette a gondolataimat, és szereti a mai napig a könyvemet, és mennyien inspiráló személyiségnek tartanak. Illetve, hogy milyen sok ember életének meghatározó része lett egykor a művem, amit azóta is folyamatosan keresnek. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy végül befejezem a harmadik könyvem, és ezzel együtt létrehozom a saját weboldalam, melyen olyan tabukat, kényes témákat, és hazugságokat foglalok össze újfent az igazság szemszögéből, melyek sok ember életét meghatározzák majd. Hiszen rengetegen küzdenek mentális problémákkal, és mindenféle komplexussal, csak sokan azt nem veszik észre, hogy pont a közösségi oldalak okozzák a legnagyobb problémát az életükben. Hiszen olyan embereknek akarnak megfelelni, akiket még csak nem is ismernek igazán. Olyanoknak, akik olyan torz képet festegetnek folyton, melyben bár ők maguk is feszengenek, de ez ugye kifelé nem látszik. Tudniillik minden embernek szüksége van arra, hogy fontos legyen, hiszen ez egy igencsak erős emberi szükségélet. Ha nem érzi egy ember, hogy számít valakinek, akkor az élete jelentéktelenné válik. Ezért van annyi figyelemzavaros és magamutogató ember manapság. De bármennyire is rossz ezt olvasni, ez a túl nagyra bővített virtuális közösség, -tele ismeretlen “ismerősökkel” és ezáltal egy idegen virtuális világgal- sokkal mérgezőbb, mint az elsőre és sokadjára is látszik. Egy borzasztóan abnormális világ ez, mely szépen lassan kiégeti a valódi érzéseket, vágyakat, és helyükre hamis illúziókat épít, melyek egyre nagyobb elvárásokat, félelemmel és szorongással teli, lélekroncsolt, hamisan kivetített életeket képeznek. Közben egyre többen beleállnak a szűnni nem akaró megfelelési kényszerbe. Egyre tökéletesebb képet akarnak kifelé megmutatni, képesek a semmivel is kérkedni, és a saját életük kárára hamis életképet kivetíteni. Közben mégis irigykednek, egyre elégedetlenebbek lesznek, -tönkretéve ezzel, az értékes és valódi emberi kapcsolataikat. Mert lassan senki sem érzi már az egyensúlyt a virtuális és valóságos lét között. Hiszen Te, aki most épp engem olvasol, bele sem gondolsz, hogy milyen nagyszerű életed lehetne, ha nem a közösségi oldalakon keresnéd a valódi ingereket, és nem akarnád mindenáron elhinni azt, hogy aki érdeklődik a kifelé mutogatott életed iránt, az nem biztos, hogy kíváncsi lenne rád a valóságban is. Vagy aki lájkol folyton, arra számíthatnál a való életben is. Mert jó ha tudod, hogy a látásból ismert embereknek bizonygatni, mennyire tökéletes az életed, nem igazán ad hosszútávú elégedettséget, csak mondom. Vagy ha nem arra fókuszálnál, hogy a kedves ismerősöd épp becsekkolt pár „fancy” képpel, a szomszéd országból és milyen jó neki, hanem arra, -de az ugye egyik képen sincs rajta-, hogy mindezt a legolcsóbb fapados távolsági busz buszjeggyel tette, nem pedig egy magánrepülővel, máris nem irigyelnéd annyira. Vagy ha még azt is tudnád, hogy mindezt egy ótvar nylon zacskóval a kezében, napokig ugyanabban a ruhában tengődve, meg pár otthonról hozott szendviccsel tette, és vágott neki annak az „irigylésre méltó” utazásnak, valljuk be, azért biztosan elszégyellnéd magad. Merthát az a sok nyilvánosra „felejtett” láthatóság,.. az egyértelmű jelei annak, hogy a produkció a külvilágnak szól. Ezt egyébként onnan is kiválóan le lehet szűrni, ha valaki másoknak „üzen” ilyen módon, hogy a posztjai nagy része nincs ismerősökre szűkítve, hanem sokszor meg vannak osztva nyilvánosan is. (Akinek minden nyilvános azt nem sorolnám ide). Persze azért ha jobban belegondolunk, az ilyen kifelé élő, folyton hangoskodó és nyüzsgő embereknek, ennyi jutott. Szerepelni másoknak, felszínes kommentekből töltekezni, folyton keresni mások figyelmét, hiszen ha az megszűnne, megszűnnének ők is létezni. Szóval ez a hatalmas műsorozás nem más, mint önéltékelési zavarok összessége. És mindezt úgy merem kijelenteni, hogy én is jártam ebben a cipőben. Csak „kigyógyultam” ebből, hiszen megszüntettem ennek táptalaját, egészen pontosan akkor, amikor végleg letettem a közösségi oldalakon való jelenlétet és az azokkal elkerülhetetlenül járó ingerek keresését és az ott kialakult reakcióktól való függést. Isteni dolog újra élni, nem másoktól függeni, és nem mások reakciója végett tartalmat gyártani. Leírhatatlanul jó érzés, az onnan való kiszakadással letenni minden olyan embert, aki nekem sem és akiknek én sem számítottam igazán. Ezt hívom én vadhajtás-mentesítésnek vagy ha úgy jobban tetszik, digitális kertészkedésnek. Erről még majd írok a későbbiekben bővebben. Tehát ha végre a figyelmét minden ember egyszer csak elkezdené a saját életére fordítani, az összes ilyen alakoskodó bohóc eltűnne végre a közösségi nagyszínpadról. Az lenne csak az igazi megtisztulás.  

Arról pedig sosem szabadna elfelejtkezni, hogy nem minden arany, ami fénylik, bárki is szeretné ezt elhitetni Veled. És ahol sok a fény, ott pedig sok az árnyék is,...