Lovasi Lina

A megrögzött hazudozók azok az emberek, akik a leginkább népszerűségre és elismerésre vágynak. Ha szembesítik őket az igazsággal, mindig megtalálják a módját, hogy kitérjenek előle, legtöbbször magabiztosan ismételgetve a saját téveszméjüket, vagy azzal vádolva az őket meghazudtolókat, hogy valótlant állítanak.

Nyilván a női irigységről mindenki hallott már, de a női gonoszságról, ami egyértelműen az irigységből fakad, arról nem igazán nyilatkozik senki. Az emberek egymásra manapság azonnal hatnak. Jobbhíján csak nézik sokan irigykedve, a másikat, úgy, hogy kurvára semmit sem éreznek át egy-egy élethelyzet súlyából, amin a másik keresztülment vagy megy. Csak az összehasonlítgatás megy és a másik feketítése. És ez undorító! Rengetegszer olvastam már, hogy a sérült lelkű embereket is meg kell érteni, mert biztosan a traumatikus gyerekkoruk miatt lettek olyanok, amilyenek, hiszen őket is bántották, így nem tehetnek róla, hogy hibáztatják vagy bántják a környezetüket. De ez a felfogás egy igazi csapda, mert így sosem fognak kigyógyulni, és mindig más lesz a hibás. Nyilván könnyebb azt mondani, hogy állandóan más dekódol rosszul, mintsem elismerni, hogy a gonoszság igenis létezik! Mert kétségkívül az emberek hozzáállásának oka lehet a rossz gyerekkor -és más traumák-, de akkor hogyan lehetséges az, hogy mások, akik hasonló múltból jönnek, mégis teljesen máshogyan viselkednek a körülöttük élőkkel? Tudod, hogy? Úgy, hogy ők másképp döntöttek! Készek voltak arra, hogy szembe nézzenek a saját „démonaikkal”. Készek voltak arra, hogy a saját sebeiket begyógyítsák, és ne másokon próbálják megtorolni azt. Ennek értelmében mégis egyre több az olyan ember, akik a vélt vagy valós keserves élettörténetükkel folyton a figyelem középpontjába akarnak kerülni. Bárhová keverednek, azonnal elmesélnek egy-egy szívszorító történetet, amiből kifolyólag akinek szintén nincs rendben az élete, el is kezd velük foglalkozni, hisz így legalább a saját gondjaik eltörpülnek a másik nyomorúsága mellett. Természetesen az esetek többségében ezek már sokadszorra és ugyanúgy elmondott, jól összeállított történetek, amelyek olyan figyelmet kivánnak, hogy ezután minden kapcsolódás kizárólag a sérült ember körül zajlik, vagyis az ő sajnálatáról és támogatásáról szól. Persze ezzel sok esetben együtt jár az is, amikor a szomorú sorsával kampányoló ember, felveszi a listájára az őt „mindenki bántja és utálja” menüpontot, -vagy rosszabb esetben ki is szemel magának egyvalakit, bárhol éljen, vagy dolgozzon épp. Majd, mint egy pók, úgy hálózza be szívbe markoló történeteivel az együgyű és naiv embereket. Nem tudják, hogy a műmosoly és a bájolgás mögött sosem egyenes a szándék. Az elmúlt években jó pár olyan tapasztalatot szereztem én is, ahol olyan embereket is közel engedtem, akiket egyáltalán nem kellett volna, de minek után kiismertem őket, soha többet nem adtam lehetőséget arra, hogy beszéljünk. De hát a világ már csak ilyen. Jóban vagy valakivel, életed fontos része, majd egyszer csak soha többet nem beszéltek. Ilyen a világ. Kész. Állandó körforgás és változás! Mert maga az ember is változik! Ám szerencsére az ENERGIA és annak minden részlete meglátszik egy emberen. A körülményein és a közegén még inkább. Így aki már dörzsöltebb, az nem fut annyi fölösleges kört. Lényegében, ha valakit tudsz tisztelni őszintén, ott bizony létezik egy felsőbb szint, amit hiába is magyaráznál annak, aki mindenkitől okosabb, úgysem fogja megérteni. Avagy, igazán nagy dolgokat átérezni, megélni csak olyannal tudsz, akiben ugyanaz a lelki indíttatás munkálkodik, mint Benned. Én például, akire nem tudok felnézni, arról utólag mindig kiderül, hogy nem is lett volna méltó rá! Senkit nem kötelességem feloldoznom önmagam oltárán, főleg nem a saját káromra. Így jóideje egyáltalán nem kívánok már kapcsolódni olyanokkal, akiket mindig meg kell érteni, és akiknek a drámái végtelenítve vannak. Tudniillik pont az ilyeneket, annyira irritálják a határozott egyéniségek, hogy rendesen életcéljukká válik, hogy ha nem engedik közel őket, azok életének megkeserítésén buzgólkodjanak. És hát ehhez a hatalmas igazsághoz hozzá tartozik, hogy már majdnem elhittem, hogy én minden effajta beteg kretént ki tudtam kerülni, mígnem egy napon a Sors meg nem dobott egyel. Volt ő külföldi divatcég dolgozójától elkezdve, az aranygyűrűs-gyémántberakásos-brillkoszorús-feketeöves értékesítőig, minden is, csak néger vattacukorárus nem. Persze az igazat megvallva, már amikor az utamba sodorta az élet, akkor is elég kínos volt a folytonos nyüzsgése, de az általam oly előszeretettel használt demo-időt kihasználva, mézes-mázas viselkedésével csak átlépte a küszöbömet párszor. Nyilván megtanultam azóta, hogyha legbelül akárcsak egy hajszálnyi ellenszenvet is érzek valaki iránt, felőlem leteheti az ajtóm elé a komplett Disney-Land-et, akkor sem fogok bizalmat szavazni neki. Furcsa volt, hogy folyton túl kedves és segítőkész volt, már-már negédes, azonban az otthonomba lépve sosem őszinte tetszésnyilvánítás látszott az arcán, hanem egyfajta torz irigység. Amiből az következett, hogy a tőlem való távozása után, másnap beszerző körútra indult, és összevásárolt csupa nálam felfedezett lakberendezési dolgot. Ami eleinte igazán nem is zavart, hiszen folyton az azonos ízlésre és a „méghasonlóbb” stílusérzékre hivatkozott. Ő, aki akkoriban nemhogy fülbevalót nem hordott, de fésűje sem nagyon volt. Igaz, úgy éreztem attól még, hogy ő ennyire „egyszerű”, még emiatt nem kell távolságot tartanom. Csakhogy az élet nemsokra rá, kisegített pár nem éppen pozitív bizonyítékkal vele kapcsolatban –az akkori közös szomszédjaink jóvoltából-, és mivel a hátulról jövő sumákolást nem kultiválom, így rövid időn belül hátrébb is léptem párat. Nem viselem jól ugyanis, ha valaki más kárára cselekszik. Márpedig ő így tett, több emberrel is-, legfőképp gyerekekkel szemben volt többször is igazságtalan, -amiket miután szembesítve lett tetteivel, rendre le is tagadott. Persze, volt úgy, hogy próbáltam megérteni, de sajnos a személyem iránt érzett egyre erősödő féltékenységét nem sokáig tudta megfékezni. Ebből adódóan bedobott még pár olcsó húzást, ami odáig vezetett, hogy teljesen kirekesztettem az életemből. Szó szerint átnéztem rajta. Azonban ő ezen felbuzdulva, "támadásba" lendült. Következésképp olyan emberek társaságát kezdte el keresni, akikkel tudta jól, hogy sosem szimpatizáltam. Persze mindig jót mosolyogtam azon, mennyire „élvezheti” csupa olyan ember társaságát, akiket már a város nagyrésze is szánalmasnak tart, nem csak én. Ezt követően legnagyobb megdöbbenésemre, a közös ismerősök, -és pár szomszéd- figyelmeztettek, hogy egyre több stílusjegyem felellhetővé vált rajta. Olykor-olykor én is felfigyeltem erre, de csúnya lett volna, ha felhúzom magam azon, hogy valaki silány másolatomként, amolyan Wish-es produktumként próbál meg érvényesülni. Ám az igazat megvallva, sosem zavart, ha valaki a leselejtezett ruháimat hordta, vagy évekkel ezelőtti összeállításaimat erőltette magára. Igazából pont ő ébresztett rá, ezzel a korlátolt viselkedésével, egy nagyon fontos dologra. Hogy a stílus EGYÉNISÉG nélkül sz*rt sem ér! Szóval folyamatos erőltetett kopizásai, mások előtt való kicsinyes alantas célozgatásai rám, mind-mind egy irányba mutattak, mégpedig arra, mennyire elégedetlen a saját életével, és mennyire bántja az én életem látványa és közelsége. Ám alighanem a legnagyobb gondja mégsem a velem való versengése volt számára, hanem a lelke nyomasztó és folyton nyugtalanító érzései. Mert a szíve mélyén nagyon is jól tudta, bármit is mutat kifelé, a szennyes múltja sosem lesz tiszta. (Gyűlölete irányomba is ebből eredt nagyvalószínűséggel.) Avagy, azt, hogy az egyik legközelebbi családtagját hagyta magára nehéz sorsában, a fiatalkori szemérmetlenségei –melyet a múltját jól ismerők is csak rossz példaként emlegetnek-, vagy, hogy több munkahelyéről is elküldték összeférhetetlensége miatt, sosem lesz törölhető! Ennek értelmében, az én múltam feddhetetlensége és az ő erkölcstelen múltja sosem lesz szembe állítható egymással, még akkor sem, ha egy az egyben ugyanazt veszi fel, -vagy ugyanazt csinálja-, amit én, akkor sem. Könnyűvérű nőcskéből ugyanis sosem lesz előkelő díva! Szerencsére, a lélek milyensége, mindig jól látható kívül is egy emberen. Voltaképpen elrejteni azt, teljességgel lehetetlen. Ahogyan a közelébe kerülő emberek kivívott ellenszenve, és egyöntetű véleménye is azt tette egyértelművé, hogy valami nagyon nincs rendben nála. Igen sokszor azt hangoztatta, hogy „őt azért bántja mindenki, mert annyira jó ember.” Hogyne,… Szerinte mindenki hülye, miközben egyedül ő száguld a forgalommal szembe az autópályán. Ellene állandóan merényletet követnek el, zaklatják, ártani próbálnak neki, közben minden ellene való „támadás” az esetek többségében a saját agyszüleménye, vagy a provokációi és fölényes viselkedésének vonzata. Következésképp, nem őszinte „önvédelemből” rohangált ügyvédhez feljelentgetni mindenféle bizonyíték nélkül engem sem, - és másokat sem-, hanem azért, hogy rossz színben tüntessen fel. Magától értetődően, olyannyira gyűlölte a tisztességes életem, a szerető közegem, a feltűnő megjelenésem, hogy így próbált meg pitiáner módon bosszút állni, amiért ő sosem tudott méltó lenni a saját életéhez. Ugyanennek tudható be, azon legszánalmasabb húzása is, amikor elkezdte híresztelni a köreiben, hogy gyűlölöm az állatokat, hogy eltartott vagyok, hogy állandóan otthon ülök, -és nem csinálok semmit-, és mindig vele vagyok elfoglalva, mert irigy vagyok rá. Persze bizonyítéka SEMMIRŐL sem volt. Csak az üres kitalációi. Magától értetődően, aki ismer engem, tudja jól, hogy mit jelentenek nekem az állatok, hogy mindamellett, hogy az egyetemi tanulmányaim igen sok szabadidőmet lekötik, -az ezzel járó kutatási tevékenységeimmel együtt-, ebből kifolyólag az „otthon” folytatott munkám nagyon is hasznos. Ugyanakkor nem „el vagyok tartva”, hanem a Férjemmel egymás szövetségesei, nagybetűs TÁRSAI vagyunk, amiből az következik, hogy kölcsönösen támogatjuk egymás sikereit és törekvéseit, beleértve a közös cégeink sikereit is. (Azonban vele ellentétben én sosem lennék képes a saját Férjemet, -mindennemű szakmai elismerésével és kiválóságával együtt-, elküldeni a múltjához nem méltó beosztásba.) De hát, láthatóan az eltartott szó fogalmát sem tudja jól értelmezni, hogyan is várhatta volna el tőle bárki is, hogy utánajárjon bárminek is, mielőtt elkezdi jártatni a száját? Nagymértékű identitászavara olyan mértékben elvakította, hogy közben elfelejtette azt a hatalmas igazságot, miszerint vannak, akik igen közelről és jól ismernek engem, ezért ha nagy ritkán el is jutottak hozzájuk az engem gyalázó szavai, azonnal levágta mindenki, hogy csupán az irigység mardossa őt belülről velem kapcsolatban, ez vezette őt odáig, hogy össze-vissza hazudozzon rólam. Ennél fogva a közegemben egyáltalán nem befolyásoltak senkit a becsmérlő szavai. Sőt! Hiábavaló volt mindennemű próbálkozása, hogy a becsületem befeketítse, hiábavaló minden vergődése annak érdekében, hogy lejárasson ott ahol élek, ugyanis mindenhol zárt ajtókat talált! A saját köreiben, ahol esetleg bárki komolyan tudta venni, ott pedig csupa olyan ember volt, akikkel én amúgy sem tudtam volna egyáltalán közös nevezőt találni, nem még azonosulni. Igénytelen majmok között sosem érezné jól magát egy oroszlán, csak mondom. Ígyhát az igazat megvallva, egyáltalán nem érintett meg, hogy én lettem a “főgonosz” az életében, mert ő az enyémben csak egy bohóc volt, mindazokkal együtt, akik valaha hittek neki. Viszont, mivel ezt a fajta irigységtől vezérelt –dedós- cicaharcot, én már az óvodában is megvetettem, éppen ezért rá is bíztam őt a Sorsra. Méghozzá a saját Sorsára. Neki ugyanis a hazugság a domináns génje, így ebből kifolyólag –bárhová is sodorja az élet-, mindig is lételeme lesz a kavarás, ennél fogva a béke mint olyan, nem igazán lesz főműsor az életében. Ezért semmifele jóindulat vagy pozitív közeledés sem nyújtott volna megoldást vele szemben sosem. Mert ő egy igazi full HD-ba nyomtatott agyrém, akinek bár a kényszerképzeteiből eredő konspirációi kínosak voltak néha, egy idő után azonban úgy éreztem, hogy talán az egyetlen dolog az életében, amiből táplálkozhatott: az én voltam. És mivel az ennyire mentálisan gyenge emberek alapból hátrányból indultak az élet nevű játékban, így a tetteik és hazugságaik következményeivel sosem lesznek képesek korrekt módon szembenézni. Ezért amit tehetsz az ilyenek ellen: menj jó messzire a közelükből, és soha ne barátkozz velük! Legfőképp ne akarj bebizonyítani nekik semmit. Olyan szinten élnek a rosszindulatukban, hogy nem ismernek más megoldást, csak a bosszút. Mert telis-tele vannak komplett hamis vízió-halmazokkal. És ugyan ők is legálisan a társadalom részei, akiket folyton sajnálni kell, akik folyton a középpontban akarnak lenni, -ezért legtöbbször karitatív tevékenységek és jótékony célok mögé bújtatják beteges hajlamaikat-, mégis jobb vigyázni velük! Hiszen amit ők irigylésreméltónak hisznek az életükben, -mellyel folyton azt próbálják meg érzékeltetni, hogy nekik milyen erős ráhatásuk van bizonyos dolgokra és emberekre-, az szemmel láthatóan nem más, mint egyfajta illúzió! Mindenkitől felsőbbrendűnek mutatják magukat, mégis mardossa őket a kín legbelül azokkal szemben, akik egész egyszerűen csak boldogok az életben. És pont emiatt, amiért olyannyira „valakik” akarnak lenni, végül így lesznek igazi senkik. Mert közkedveltnek lenni erőltetetten, sunyin nem lehet. Simlis személyiséggel, tekintélyes közegbe bekerülni még úgysem. Nyilvánvalóan a hazudozó és mást gyalázó ember csak azokkal tud jól kijönni, akik hozzá hasonlóan jellemtelenek. Így a közegük is pont ilyen: lényegtelen. Bár szemmel láthatóan, egyre többen vannak, akik egyáltalán nem igénylik maguk körül a rendet, és a rendezett állapotot, mert klasszul elvannak a retekben, így eszükbe sem jut fordítani ezen a helyzeten. Vagyis az igénytelenségben csak azok érzik jól magukat, akik számára az a normális. Ahogyan a tiszta is csak a tisztaságban érzi jól magát. Így hogyan is tudna felnézni a tisztára a koszos, hogyha neki az a természetes közege? Pedig a tisztaság egyfajta önvédelem. Hiszen nagyon fontos az önmagunkról való gondoskodás. De aki nem áhítja a lelki tisztaságot, az mi jogon várja el, hogy úgy bánj vele, mintha tiszta lenne? Nem fogod tudni félre tenni az undorodat úgysem, amit kivált belőled, beöltözhet bárkinek, lehet bármilye. Képtelen leszel ugyanis hosszútávon befogadni, többre értékelni őt, miközben ő legbelül csak egy megkeseredett és rosszindulatú szellemi toprongy. Ennek értelmében nem azoknak kell megszokni és elfogadni a koszos közeget és jelenlétet, akik ismerik a bennük lévő egyensúlyt. Hanem azoknak lenne tanácsos a tisztaságra törekedni, akiknek folyton békétlenség és rendezetlenség uralkodik az életükben, de legfőképp a fejükben! Egy biztos: minél jobban próbál valaki lejáratni engem, én annál motiváltabb leszek, és még érdekesebbé válok mások szemében, ő pedig annál kevesebb lesz! Ezt a Sors eddig is bebizonyította, ezután is be fogja. De legalább egy életre megtanultam: első megérzés nincs kétszer! Ha pedig valakivel jófej vagy, és ennek ellenére ítélkezik fölötted a hátad mögött, azt hamarosan a Sors úgyis kiforgatja mellőled, pont ugyanoda, ahová azokat, akik valaha ártani próbáltak Neked. Mert van ám a Karmának igazságérzete, mégha nem is mindig tűnik úgy. Ugyanis a szemetet mindig egy helyre fújja a szél. És ez így van rendjén!

Az alattomos embereknek pedig nem marad más, mint ócsárolni az igazi egyéniségeket, konkrét tények és valós információk nélkül. De az emberek azt szokták leginkább savazni, akinek a szintjére nem képesek felérni, mert így legalább kapnak némi figyelmet. Azonban egy béta sosem tudja elérni, hogy egy alfa kevesebbnek érezze magát miatta!

FONTOS! Mindennemű egyezés a valósággal, vagy bizonyos személyekkel, pusztán a véletlen műve!