Lovasi Lina

Vannak, akik nagyon érdekes, sokszínű egyéniségnek tűnnek elsőre, aztán ahogy kicsit közelebb kerülsz hozzájuk, azonnal rádöbbensz, hogy a sok izgalmas szokás, figyelemfelkeltő ruhadarab, hangzatos netán viccesen hangzó mondat csupán innen-onnan felcsipegetett kiegészítő, és az ékesnek tűnő kirakat mögött csak úgy hivalkodik a nagy büdös semmi.

A művészetben epigon jelzővel illetik azt az alkotót, aki nem eredeti, hanem pusztán egy szakmabelije gyengébb utánzata. Nyilván a mindennapi életnek is megvannak a maga epigonjai, akik olykor a legharsányabban –és néha igen sikeresen–, páváskodnak az innen-onnan összeszedett tollakkal. Nehéz művésznek lenni, hiszen egy művész mindig kiteszi magát az ítélkezés veszélyeinek. Unalmas, sok, kevés, öncélú... Pedig a művész lelkületű embernek végső soron egyetlen célja, hogy hatást váltson ki másokból. Hogy művészetével felébressze a körülötte levők érzéseit. Én erre vágyom, ha írok, de egy alkotásom által, vagy csak úgy versmondás közben is. Akkor is, ha egyetlen embernek szól, és akkor is, ha a többséghez. Hiszek az eltérő művészeti ágak egymást támogató hatásában. Mikor az egyikben elakadunk, a másik új érzéseket ébreszt és segít tovább fejlődni. Abban is hiszek, hogy minduntalan tanulni kell. Újat, mást, érdekesebbet. Mert ez fenntartja bennünk a töretlen lelkesedést, mely életben tarthat akkor is, ha éppen nem könnyű. A művészet számomra az egyetlen kifejezési forma, ahol a keserűség, a düh vagy az érzelmi felfokozottság, éppen olyan inspiráló, mint a boldogság. Egy művész akkor a legkiemelkedőbb, ha elég merész ahhoz, hogy pontosan jó helyen törje meg a kifogástalanságot. Nem a cselekményben profi, hanem abban, hogy érez, ezért is nehéz megérteni őt, hisz a valóságra vetíti rá a képzeletét. Nem értelmez, hanem teljességgel megérez, és átél. (...) Emlékszem pár évvel ezelőtt láttam egy thrillert, az Egyedülálló nő megosztaná című filmet, melyben egy zavarodott elméjű nőcske. mint valami pincsikutya, valósággal rátapad egy nőre, aki befogadta, és ahogy egyre közelebb került hozzá, annál inkább hasonlítani akart rá. Sunyin ugyanolyan ruhákat vásárolt, a haját is ugyanolyanra változtatta, mi több, vágyott a nő teljes életére, a kapcsolataira, vagyis MINDENRE, ami a másik nő volt. Későbbiekben már birtokolni is szerette volna, elvadítani a szerelmétől, és igen csúnya vége is lett a filmnek. Akkor még nem voltam ennyire képbe a pszichológiával, így betudtam annak, hogy valaki túlzó agyszüleménye mindez. Mi több, álmomban nem gondoltam, hogy a valóságban létezhet is mindez. Persze a legnagyobb üzenete az volt számomra, hogy a túlzott ragaszkodás mélyén sosem az őszinte szeretet vagy tisztelet van, hanem mindannyiszor az irigy figyelem honol. Vagyunk páran, akiket egészen kicsi korunktól bosszant, ha valaki úgy viselkedik, úgy beszél, úgy öltözik, ahogy mi, vagy ha épp nem a stílusunkat másolja, akkor az egyéniségünkkel próbál meg érvényesülni. Félelmetesen fárasztó tud lenni, amikor valakinek „mindig az kell, ami nekünk van”. Elkezdi ugyanazt a hobbit űzni, beleszövi a napjaiba az álmainkat, igyekszik bevágódni azoknál az embereknél, akiknél népszerűek vagyunk, netalántán megkörnyékezi a kedvenc közös szomszédjainkat is. Emlékszem már kislány koromban is vert a víz azoktól, akiknek az én homokozólapátom vagy neonsárga kisvödröm kellett. Nyilván felnőtt fejjel kitisztult a kép, és ma már egyértelmű, hogy természetes séma az, hogy az oviban a gyerekeknek rendszerint ugyanaz kell, amivel a másik épp játszik, még véletlenül se a többi tíz rendelkezésre álló eszköz. Szóval ez eddig teljesen oké. De az már nem annyira, hogy vannak, akik ezt a gyermeki jellemvonást megőrzik egész életükben, nem kicsit ezzel az agyára menve másoknak. Volt egy ismerősöm, a közös munkahely kapcsán egy idő után, az élet úgy hozta, hogy szorosabb lett a kapcsolatunk. Eleinte fel sem tűnt, hogy egyre több mindenben hasonlítani akar. A főnükünk viszont egyre többször szóvá tette, hogy ez a lány, szinte ugyanúgy öltözködik, mint én, hogy a haját is egyre többször úgy próbálja viseli, mint én is. De amikor már érezhetően a szavaimmal próbált meg érvényesülni, -szó szerint átvett szavakat, mondatokat, amiket tőlem hallott-, bizonyos életmeglátásaimmal, tapasztalatimmal frenkizett, kezdtem kellemetlenül érezni magamat. Persze eleinte úgy fogtam fel, hogy hát végül is közel vagyunk egymáshoz, talán ez lehet az oka, hogy egyformán vélekedünk „már” sok mindenről. Avagy mindenkinél jobban és gyorsabban azonosult velem. De végül elkerültünk egymás mellől, és szépen elengedte a stílusomat, visszakanyarodva a saját hippi attitűdjeihez. Akárcsak az exsógornőm, aki egyébként a volt főnökömnek dolgozott, konkrétan „nekem” öltözött ő is rendszerint. Úgyhogy igenis rohadt kellemetlen, amikor az embernek egy közösségben, baráti társaságban, vagy akár családon belül is vigyáznia kell arra, mit mond, mit visel, mert van egy szivacs, aki folyamatosan szívja magába az ötleteket, gondolatokat, szófordulatokat, poénokat, és bármit amit látott, hogy aztán megpróbáljon érvényesülni vele máshol. Végül ő is elkerült a közegemből, és visszatért az silány valóságához. Na, de a legszánalmasabb és egyben legbetegebb, az a szomszédom volt, (róla pár fejezettel ezelőtt írtam már bővebben), aki eleinte hízelkedő magatartásának köszönhetően, és annak, hogy a Férjem épp külföldön dolgozott és több szabadidőm volt akkoriban, közelebb került hozzám kis időre. Vagy mondhatnám úgy is, hogy szépen körmönfont módon, bedolgozta magát egy időre az életembe. Furcsa volt, hogy amikor a sok megmagyarázhatatlan galádsága és másokat egymásnak uszító magatartása miatt kiraktam az életemből, -vagyis megvontam a figyelmem tőle-, hirtelen elkezdte magára erőltetni az évek óta engem kiteljesítő stílusjegyeimet, hátha észreveszem, mennyire hasonlít rám, és majd ennek hatására újra beengedem az életembe. Vicces volt, ahogy a nüánsznyi copfjába beleerőltette a kis fekete masnit, vagy amikor a megkopott lakk tornacipőjébe is nagy masnit kötött. Csakhogy rövidesen a szomszédok egyre többször tették szóvá nekem, hogy olyan akar lenni TELJESEN, mint én. Nem jutott el szerencsétlen odáig agyban, hogy aki látja az azonnal levágja, hogy én vagyok a múzsája. Volt, aki megjegyezte, -sőt le is fotózta és megmutatta-, amikor találkoztunk, hogy amikor látta aznap, első blikkre azt hitte engem látott, vagy hogy kölcsönadtam a ruháimat neki. Akkor, már olyan erős szánalmat kezdtem el érezni iránta, amit leírni is nehéz lenne. Persze nyilvánvalóan nem sejtettem, mi az oka ennek, és az igazat megvallva, nem is tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Mígnem a városi „hírmondóim” el nem kezdték elküldeni a nyilvános posztjait, melyben saját gondolataként a könyvem bizonyos részeinek gondolatait publikálta -helyenként átdolgozva- a posztjaihoz, de feltűnt jó pár embernek az is, hogy amit tőlem hallottak történeteimet meséli, mintha a sajátjai volnának, és úgy ad elő ötleteket, mintha az ő fejéből pattantak volna ki, a sajátos humorom ismertető jegyeivel. (Később állt össze a kép, hogy volt honnan töltekezzen, hiszen igen sokszor a teraszunk alatt fülelt, a kamu virággyomlálásai közepedte, amikor épp megneszelte, hogy kint beszélgetek, de előfordult olyan is, hogy este az ajtónk előtt hallgatózott a lépcsőházban.) Szegénykém figyelmen kívül hagyta azt, hogy a családom, a rokonaim, barátaim és ismerőseim is –akik egytől-egyig hiteles emberek-, nagyon sok embert ismernek, így minden degradáló megmozdulása el lett fojtva csírájában. Persze, mindennek a vége az lett, hogy végtelen türelmem ellenére, konkrétan megcsömörlöttem Tőle. Szó szerint egyre félelmetesebb volt, hogy amikor meglátott fekete steppelt mellényben, nemsokra rá beszerzett ő is egyet, és abban járkált fel és alá napokon át, csakhogy őt többet lássák benne. Ha lovaglócsizmában látott, nemsokra rá olyan is volt neki. Ha bordó pufi mellényben mentem el otthonról, turkált magának hasonlót. Ugyanolyan színben vett, ugyanolyan típusú tornacipőt, többet is. És így tovább. Megszámlálhatatlanul sokszor, -szinte az esetek 80%-ban-, inspirálódott belőlem. Valósággal álomgyárként funkcionáltam hosszú éveken át a számára. A legextrémebb dolgok egyike talán az volt, hogy nem csak ugyanúgy kezdte el hordani a haját, (ha én masnit kötöttem bele- ő is, ha gyöngyöt raktam vele, -ő is, ha a tarkómon viseltem a copfom, -ő is természetesen) hanem, hogy még ugyanott is választotta el. A férjem mindezt egy darabig úgy definiálta, hogy örüljek neki, hogy ennek az elmeháborodottnak, én vagyok az etalon, az ikon. De akkora már olyannyira megundorodtam, hogy nem igazán tudtam nemhogy befogadni ezt, de megérteni sem. Erőszakos figyelme, az ahogyan az ablakából figyelt, egyre távolabb húzott a valóságomtól, Végül már garázst cseréltünk a Férjemmel, csakhogy minél kevesebbet lásson, és egy palásttal takarva a ruhámat vonultam el a legtöbbször otthonról. Mert azért egy szűkebb lakóközösségen belül, az, hogy valaki folyamatosan a dublőrömnek képzelje magát, vagy az ikertestvéremnek, kissé,… vagyis nagyon beteg! Számomra, az, aki ilyen tiszteletlenül, és erőszakosan utánoz másokat, az egy igazi jellemtelenség! Egyenesen beteges. Hiszen megszállottja lenni valakinek, minden, csak nem normális. Mert az hazudik, méghozzá: valaki másnak magát! Ugyanis olyan árut visz a piacra, ami nem az ő földjén termett! (Ez az óvodás mindig ugyanaz kell, mint a másiknak, felnőtt verziója.) Mégis ki akar benzinkút lenni örökké valaki számára? Mert felettébb undorító tud ám lenni, amikor a gesztusaidat, a jellegzetes hanghordozásodat, és mozdulataidat is másolja valaki. Azt pedig bizony minden túlzás nélkül állíthatom, hogy simán skizofrénközeli állapot, amikor másoknak, vagy akár a közvetlen közös ismerősöknek azt mondja, Te másolod őt. Te, akit rengetegen ismernek a stílusáról, jelleméről, és elismerően: "skatulyából kihúzott egyéniség"-ként emlegetnek. Te, aki az egyéniséged apró részleteit egy életen át gyűjtögeted saját szépérzékkel, jóízléssel, vágyaiddal, majd jön egy félőrült, és csokorba szedve mindezt: kiáll vele a fényre. Közben persze Téged fikáz mindenkinek, hogy „milyen semmilyen vagy”, hogy „Te vagy a szemét”, nehogy lebukjon, hogy nem több, mint egy szerencsétlen személyiségtolvaj. Te viszont semmi másra nem vágysz, minthogy ’egyetlen egy legyél a milliók közt’, nem pedig valakinek a táptalaja. Főleg nem egy közel hatvanas őrült nőszemély számára, aki feslett erkölccsel megalapozott fiatalságára, húzott még egy kínos lapot, méghozzá a vergődő antiktinédzser lapját. (Mondjuk Coco Chaneltől pont idevág egy gondolat, miszerint „Semmi sem öregít jobban egy nőt, mint amikor kétségbeesetten próbál fiatalnak látszani.”) Mert hidd el, van az a szint, mely már egyáltalán nem a tapasztalatszerzésről, vagy az ösztönzésről szól mindez, hanem arról, hogy valaki egyáltalán nem tartja tiszteletben a határaidat, csakhogy ő többnek érezhesse magát. Hiszen pofátlan módon félreértelmezi az inspiráció fogalmát, azaz ellopja mindazt, amelyekre hosszú éveken át összeszedegettél, -melyeket a te szemed, agyad, fantáziád hasznosított és használt fel. Nyilván számtalan ötletet, inspirációt használunk fel mindeannyian a hétköznapokban, és figyelünk el másoktól – emberlétünk egyik általános jellegzetessége mindez-, hogy a generációk át tudják adni egymásnak azt a sokrétű tudást, tapasztalást, így nem kell senkinek a nulláról kezdenie voltaképpen semmit. Ám az ilyen orvul más stílusát magukra erőltető eszementeket jobb elkerülni, és figyelmen kívül hagyni. Mert a végeláthatatlan irigységének az lett a vége, hogy képtelen volt befogni a száját. Bárhol járt, legyen az az épp aktuális munkahelye, a városi kutyamenhely, tanfolyam, vagy ha csak úgy direktbe a szomszédokkal összefutott, kötelességének érezte lejáratni engem, közben fennhangon hirdette, mennyire rosszul van tőlem. Az volt a legnagyobb öröme, hogy másoknak szapult. Közben egy az egyben olyan akart lenni mint én. Ezt hívom én instant skizofréniának. Gyűlöl, de mégis rám akar hasonlítani. Csak amikor valakinek egy mondaton belül üti egyik szava a másikat, az pedig minden, csak nem normális. Ő az a típus, aki egész életében mindig csak keresi önmagát, minden érdekli, de igazából semmi sem. Mindenbe belekezd, majd miután érzi, senki figyelmét nem volt képes megnyerni maradandóan, újabb dologba fog. És mert valószínűleg szenved attól, hogy nem érzi elég különlegesnek magát, -neki nyilván nyomós oka van erre a múltja miatt-, titkon betegesen vonzódik azokhoz az emberekhez, akik mernek kitűnni a tömegből, akik szenvedéllyel csinálnak valamit, magas színvonalon űzik a szakmájukat vagy egyszerűen csak színes egyéniségek. Akik valóban meg merték valósítani, amikről ő csak álmodozik, ezért haragszik azokra, akik elég bátrak voltak szembenézni a valósággal, és nem végighazudtak egy életet, hanem felmerték vállalni önmagukat. Igazi behízelgő habitusú ember az ilyen, könnyen a bizalmába férkőzik bárkinek, akit aztán lecsapolhat, meglophat. Ha megismer egy lakberendezőt, akkor az biztos, hogy a következő héten biztosan beiratkozik a fővárosi lakberendező-képzőbe. Ha összebarátkozik egy művésszel, akkor azonnal rohan bevásárolni a helyi művészellátóba. Ha egy előadáson belebotlik egy tehetséges előadóba, akkor másnap már az ő mondatait adja elő. Pont, ahogyan a fent említett filmben az őrült nőszemély is. Hozzá hasonlóan, a barátaimat vagy ismerőseimet is hiába próbálta megkörnyékezni, mindig visszapattant. Senki sem volt kíváncsi rá sosem. Persze pontosan tudtam, mi történne, ha a közelükbe férkőzne, Addig nyüzsgött, helyezkedett volna, amíg ki nem fúrt volna engem onnan. De hát az ilyen futóbolondok, mind a „múltam személyi edzői” dobozomban vannak a padláson, a legutolsó sarokban. Nem tett az életemhez sokmindent, inkább csak a változatosságom vesszőparipája lett. Tény, hogy sokmindent megutáltatott velem, legyen az masni, gyöngy, vagy bizonyos ruhadarabok, de egyet nem: önmagamat. Mindent összevetve, az ő vergődése volt az, ami még sokkal magasabbra emelt onnan, ahol ő levedzett. Hatalmas kontrasztot mutatott meg ugyanis a mögöttem való kínos vergődése, és lejárató kampánya. És: igen! Nagyon kevesen „nem” akartak a közelemben velem azonosulni. Így mára természetessé vált számomra, hogy bárhol járok, mindig felkavarom az állóvizet. Csakmert képes voltam áttörni a saját határaimat! Hagytam feltörni a bennem élő végtelen erőt! Pontosan emiatt nem tudok mit kezdeni már azzal, hogyha gúnyolnak, sem a pofátlan stílusgyilkosokkal. Mert tudom jól, hogy azt mindig az követi, hogy versenyezni kezdenek velem, -mely persze mindannyiszor inspirálódásra késztet-, ebből kifolyólag kudarcaik okán, másokkal szövetkeznek ellenem, végül mindig szövetséget akarnak kötni velem. Aki nem élt át soha ilyet fogalma nincsen milyen egyéniségnek lenni. Nem önimádat ez, mégcsak nem is kell elszállva legyen egy ember magától, hogy tudja: amivé vált nem csupán érdekes, de követendő is! Aki nem tapasztalt még ilyet, azt valószínű, nem vették észre! Akiket viszont igen, ők sosem másolnak senkit. Ők apró kis részletekből építették fel azt a kiemelkedő karaktert, akik nemcsak hogy figyelemreméltók, de végtelenül inspirálók is. Ők azok, akiket tisztelek, és méltán megbecsülök, mert nekik tényleg van egyéniségük. Ők csupán látják a színpaletta összes színét, így sokkal részletgazdagabb és különlegesebb a saját kis világuk is. Akik pedig kifinomultabbak lettek a közelemben, és nem egyformák akartak lenni velem, a szívem közepének figyelmét élvezik. Viszont minden egyes engem lejáratni, vagy a stílusom elvenni szándékozó ember olyan volt, mint a sűrűn elhelyezett bólyák a rutinpályán. Eleinte beleszaladtam még egybe-kettőbe, de mostanra csukott szemmel, és villámgyorsan kikerülöm őket! Haszontalanok és károsak bárkire nézve, így semmi dolgom velük. Egyébiránt pedig, nem gondolnám, hogy bárkinek át kellene éreznie, vagy meg kellene értenie ezen írásom mélységét. Azok, akik nem csak néznek, hanem látnak is, biztos vagyok benne, hogy ki tudták emelni a lényeget a soraimból. 

Sajnos, csak kevesen jönnek rá, -mondhatni, csak az igazán kifinomult és kiemelkedő stílussal megáldott emberek-, hogy voltaképpen egy ilyen látványpékség, a számtalan idegen, mégis népszerűnek tűnő receptúrájával egyáltalán nem előkelő. Dehát csak a bóvlinak kell reklám, meg lopott dizájn. A különleges és az eredeti mindig mindenhol magáért beszél! A kisugárzás pedig nem másolható. Hogy miért?  Mert megélni, megtapasztalni, és megalkotni az csakis egyedül az én eredményem. Az csakis engem tesz többé.