Lovasi Lina

Mostanában igen népszerűvé vált mások szellemi tulajdonával kérkedni, és azok által többnek látszani, illetve kivételes emberek másolataival úgy csinálni, mintha a sajátjuk lenne,… ha valami, akkor ez engem taszít, méghozzá elemi szinten.

Van azonban egy bizonyos értelmi színvonal, ami fölött egy ember, nem tud elmenni, így nagyon is törődik vele. Főleg akkor, ha az ő eredetiségét próbálják meg hátráltatni vele. Vagyis vannak azok a jellemtelen emberek, akik mások sikerén felbuzdulva, hatalmas lelkesedéssel, de annál gátlástalanabbul vágnak neki annak, amit ott láttak. Felbukkannak a semmiből, mint valami makacs nemibetegség. Legyen az blog, stílus, ajándéktárgy, bármi. Majd el is érkezik a nap, amikor ezek elkezdenek publikálni, és sokakat megdöbbentő módon ugyanolyan koncepciókkal és az eredetivel teljesen megegyező részletekkel vágódnak be a köztudatba, vagyis annak egy gyengébb szintjére, hisz annál tovább sosem jutnak. Mivelhogy támogató erő abban sosem lesz annyi, ami a siker valódi szintjére emelné őket. Legbelül igenis ott lesz az a nyomasztó érzés, ami NEM engedi tovább a magaslatok szintjére azt a bizonyos energiát. Biztosan megvan az érzés, amikor belefogsz valamibe, és már egész jól ki is építetted a brand-edet, mikor az egyik ismerősöd, „véletlenül” pont hasonlóan ugyanolyan dologba kezd. Eleinte még elhiszed, hogy ő is pont ilyesmiben gondolkozott, csak aztán a törekvéseit látva, összeáll a kép, hogy Te vagy mindennemű „új” ötletének melegágya. Persze nem sok mindent tudsz tenni, hiszen ha számon kéred, azonnal letagadja, vagy sértődötten elküld a fenébe. De nyugi, a dörzsöltebbje előtte fel is hív, és elújságolja mekkora "businessbe" –pont a Te bizniszedbe- kezdett, de még a beszélgetés legelején leszögezi, hogy a hasonlóság csupán a véletlen műve. És persze napokig forr az agyad, mekkora surmó az ilyen, amíg egy nap át nem látod, hogy ami belőled indult ki, az másban sosem fog kivirágozni! Erre mondom én mindig azt: könnyű ott kertészkedni, ahol más már ültetett! De ha tovább megyek, találkoztam már olyannal is, aki az én szavaimmal vallott szerelmet, és olyannal is, aki az én születésnapi köszöntőmmel köszöntött másokat. Na, de kérdem én: milyen lehet az őszinte és igaz “szerelme” annak, aki más gondolatait ellopva vall “szerelmet”? Milyen álszent ember az, aki más szívből jövő szavait írja le egy másik embernek, csak épp odabiggyeszti a saját neve kezdőbetűjét? Hogy képes valaki azt magáénak tudni, ami másban egy tiszta szerelemből, vagy egy színtiszta érzésből született meg? Persze valahol értem én, hogy az utóbbi időben divat lett más szellemi tulajdonát átdolgozva azzal büszkélkedni. Sőt az is világos, hogy figyelmen kívül hagyva a szerzői jogokat lazán tesznek a másik embernek ebből adódó kellemetlenségeire, de azt nem igazán értem, hogy azon a szinten, ahol ezek mozognak, hogy van még élet? Hogy nem érzik, mennyire kínosak ezek a fajta megmozdulásaik? Mert azért azt tudja ám minden valamire való ember, hogy az ilyen megátalkodott szemtelen sáskák sosem az őszinteség útján járnak, hanem azon, amin épeszű ember sosem járna. Mert egy lelkében igaz ember, sosem lopna mástól, sem szót, sem ötletet teljes egészében, sem mást. Persze a középréteg legalja simán benyalja az ilyenek önajnározó marketingjét, másoktól összeollózott gondolatait, és vásárolnak is tőlük olykor-olykor, csak pont akinek a legjobban vágyják a figyelmüket, pont azok nem figyelnek rájuk, és pont azok nem tartják érdekesnek őket sosem. Ahogyan a Sors ezt már többször be is bizonyította. Ígyhát egyáltalán nem nagyképűség az, ha egy magára valamit is adó ember, észreveszi ha másolják a munkáit, vagy lenyúlják a szellemi tulajdonát, és fel is rántja magát ezen néha. Ahogyan én is felfigyeltem nem is egyszer az ilyenekre. Például, amikor pár évvel ezelőtt a városomban egy lány elkezdte másolni a termékeimet. Akkoriban még nem volt ennyire elterjedt a dekornak ezen mesés púderszínű ága, így nem volt nehéz beazonosítani a sok egyezőséget. Színre, küllemre egy az egyben lemásolta a munkáimat, majd az újonnan nyílt kis dekor üzletében el is kezdte árulni őket. Mígnem egy nap gondoltam egyet és letöröltem a nyilvános oldalam. Vagyis ahogy megszüntettem az ötletforrást, rá két hónapra be is zárta a boltot. Persze azt követően létre is hoztam egy új, -de privát- profilt, amit szintén nagyon sokan elkezdtek követni. De az élet úgy hozta, hogy egy megbízás miatt Ausztriába költöztünk, így leköszöntem egy időre. Ezen felbuzdulva egy ismerősöm úgy döntött, hogy elindít egy hasonlóan pasztell dekorációs vonalat mint az enyém, kihasználva a jóval nagyobb követői táborát. Amivel nem is lett volna gond, csak amikor már a nyolcadik ismerősöm is jelezte a hasonlóságot a munkáim, és annak marketing anyagának egyformaságát illetően, azért elképedtem. De valahol nem vágott földhöz, hiszen sosem zavart ha mások azokkal a labdákkal játszottak, amikkel én már régen nem. Ráadásul amilyen nagy lendülettel indult, ma olyan erőltetetten döcög a szekere, továbbá már az arculata is egyre olcsóbb hatást kelt, és közben egyre többen követik ki az oldalát. A lájkok számáról már ne is beszéljünk,... Meghát ugye az sem nagyon kedvezett neki, hogy mára olyan szinten tele lett a marketplace és megannyi oldal; hasonlóbbnál hasonlóbb kreációkkal, hogy el is jutott oda ez a hivatás, hogy már nem a szeretet és a minőségi idő a főbb “titkos” összetevői egy-egy munkának, hanem a nyerészkedés és a megélhetés “kényszere”, ami mindezek varázsát teljességgel elvette. Így a tény az tény: ma már hiába készít az ember “egyedit”, rá nemsokra mint valami amőba, elkezd megsokszorozódni, ami által elveszti egyediségét és sablonos lesz. Bármerre nézünk olyan, hogy egyedi már nem igazán van. Teljességgel elfogadottá vált a "lopj bárhonnan és ne törődj senkivel" szlogen. Talán pont ebből indulhatott ki a másik ismerősöm is, aki egyszercsak elkezdte megosztani a blogján a könyvem bizonyos tartalmi részeit, kicsit átdolgozva, mindezt úgy, hogy még a bemutatkozója egyes szakaszait is hasonlóan hozta nyilvánosságra. Amikor több barátom is jelezte felém ezt, természetesen szó nélkül kitettem a követőim közül. Persze rám is írt másnap, hogy minek köszönheti a törlést, de válaszra sem méltattam. Gondoltam rájön mi lehetett a probléma. De nem! Ugyanis pár hétre rá észrevettem, létrehozott egy újabb oldalt, ahol egy közismert Influencer feed-jét kopizta le, csak mivel nem volt elég hiteles ebben sem, így átvariálta az oldalt egy kézműves oldalra, majd amikor az sem hozta meg a várva várt sikert, létrehozott egy olyan oldalt, amelyen elkezdett divat ötleteket megosztani. Mondjuk koszos cipőben, kócos fejjel nem is tudom mire gondolt? Ezért „sajnos” mivel érdekélődés hiányában az is elvérzett rövid időn belül, így kitalálta, hogy kitanulja a „zsinórírást”, majd tárgyakra biggyesztve árulja őket. Egész jó kis képeket kreált az eladásra váró tárgyairól, mígnem egy az övéhez nagyon hasonló oldal, több helyen is nyilvánosan ki nem fejtette a véleményét róla, miszerint lemásolta egy az egyben a munkáit, és elgondolásait, így beláthatatlan időre, felfüggesztette a termékei árusítását. Tolvajunkat ez mit sem zavarta, sőt örömmel jelentette be, hogy oktatni is fogja ezt a különleges írásfajtát, és ezt tovább tetézve pólókat is kezdett árulni, hasonlóan lényegre törő mondatokkal, mint amelyeket mi árulunk évek óta a divattervező barátnőmmel. Eleinte mindig mélységesen ledöbbentem ezeken, aztán idővel egyre nagyobb nyugalommal a szívemben léptem tovább, hiszen jobban belegondolva, pont ezek a kicsinyes gerinctelen emberek nyújtották nekem a legnagyobb tanításokat. Miszerint az ilyen tisztességtelen emberek és tiszavirág életű másolásaik, sosem fogják az égig repíteni és kiteljesíteni őket, hiszen ők maguk sem elég hitelesek, ha már ahhoz kell folyamodjanak, hogy mások sikeréből akarjanak a magukénak tudni, akár egyetlen pillanatot is. Elhiszik, hogy nekik majd nem kell végig járni az utat, melyet azok, akiket meglopnak, kőkeményen végigjártak. Éppen ezért a munkáik sosem leszek olyan precízek, és a posztok alatt lévő megjegyzéseik sem annyira megkapóak, hogy túl sokáig érdekesek tudjanak maradni. Ugyanakkor az ilyenek mosolya mögött mindig ott az örök kétség, és egyre kevesebb ember kíváncsi már rájuk. A hamisság úgyis minden ember arcára kiül előbb vagy utóbb! Ez nem csak az én meglátásom, hanem még nagyon sok emberé is. De ha csak az én gondolataimat tükrözné mindez, akkor is egy lenne a lényege: aki lop, kopiz, nem törődve azzal, hogy másnak okoz-e ezzel kellemetlenséget, az idővel úgyis a süllyesztőben köt ki. Az energia –mindig mondom- nem hazudik! Nem tehetség az, aki másokat kiválóan le tud másolni, vagy más ötletével lazán tud érvényesülni. A tehetség az, ha nem érzel késztetést más gondolataival, ötletével, stílusával érvényesülni, hanem fogod magad és szépen megépíted a saját kifejezésmódodat és arculatodat. Hiába nyeri meg a maratont a példaképed, az érzés csakis egyedül az övé, nem pedig a Tiéd, csakmert a helyi sportpályán ugyanolyan sportcuccban futkorászol.  Ahogyan az ebihalból sem lesz más csak béka, mégha bálnává válni volna is szándéka. Így belőled sem lesz sikeres és érdekes ember, csakmert mások ötleteit orvul lenyúlod. Dehát ahova a jó Isten nem rakott le eleget, oda már nem tud összehordani semmit sem, -mondta mindig a Nagymamám. Ámde bármennyire is kellemetlen ezt leírnom: a világban már csak egyetlen dolog EGYEDI: az ujjlenyomatod! Minden másból készül és lesz: sok, több még-több,… És igen! Láthatod, mennyi mindenki megpróbát az ötleteimen keresztül érvényesülni sunyin, mégsincs egyik sem sehol. Szív, szenvedély, elhivatottság nélkül csak egy lusta alamuszi ember vagy, aki még a könnyebb úton sem fog tudni sosem kiteljesedni. Fárasztó lehet állandóan azon görcsölni mit honnan lopkodj össze. Kimerítő lehet állandóan mások nyomában járni, és más stílusát magadra aggatni, hátha több elismerés jut. Bár kinek mi jut. Végezetül mindent összevetve nem az a lényeg, hogyha bármit kitalálsz, ki nyúlja le azt! Hanem az, hogy én is ennek a sok ötlettelen kis szürkeségnek köszönhetem, hogy sosem rogytam a földre. Hogy sosem álltam meg, hanem képes vagyok mindig megújulni, még motiváltabb és teljesebb lenni. Nekik köszönhetem, hogy még mindig tele a lelkem ötletekkel és igaz vágyakkal! Mert mindig jobbra és annál is jobbra törekszem. Még az a szerencse, hogy más unalmas élete nem az enyém. Én ugyanis sosem akartam hétköznapi lenni. Mindig is olyan akartam lenni, aki valami olyan pluszt ad, ami több mint különleges. Nem művész szerettem volna lenni, hanem maga a művészet, egész lényemben. Sosem erős szerettem volna lenni, hanem maga az erő. Nem egy fejlődőképes ember akartam lenni, hanem maga a teljes folyamat. Mindig is tudtam, ha az út maga is én leszek, csakis akkor járhatom be méltó módon azt.

A dicsőség meg sosem adhat valódi gyönyört és elégedettséget annak, aki lopta, nem pedig megszolgálta. Ahogyan a felbecsülhetetlen értékű mestermű is értéktelenné válik, ha kiderül, hogy hamisítvány.