Lovasi Lina

Sokan egész életükben attól rettegnek, mi lesz, ha 30, 40, vagy 50 évesek lesznek. Mintha az életnek lenne egy előre elrendeltetett menete, amihez tartani kellene magunkat. Nincs olyan hogy legmegfelelőbb időszak, vagy legjobb életkor. Az álmok megvalósításához, ahhoz, hogy éljünk, nincs határidő. 

Éppen ezért engedd meg, hogy legyenek ráncaim, kicsivel több, mint negyven évesen. Nevető ráncok ezek, a valódi boldogságom nyomai, melyek akkor keletkeztek, amikor egy-egy szomorú pillanatomban, valaki megnevettetett. Engedd meg, hogy ne akarjak fiatalabbnak kinézni, mint ami vagyok, mert csak így lehetek hiteles. Lehet véleményed a koromról, de csak ha majd eléred Te is azt az életkort, melyről véleményt szeretnél nyilvánítani. Mert véleményt csak arról mondhatunk, amit megtapasztaltunk. Minden más csak kósza feltételezés. De tudod, nekem speciel a korom a védjegyem. Hiszen azt mutatja, hogy még mindig szívből tudok mosolyogni, megannyi múltbeli engem ért fájdalom ellenére is. Hogy annyi megpróbáltatáson túl is van élet és színtiszta érzelmek. Szívből élek. Nem erőltetek semmit. Azokkal mutatkozom, kik a szívemnek legkedvesebbek, és csak azért mert “jajj, mit gondolnak mások”, nem fogom szégyelleni, hogy nem a képmutató puccosok táborát képviselem. Ahogyan azt sem, ha nem tetszik a sznoboskodás és a magamutogatás, így csak a természetből fakadó, eredeti dolgokat fogadom el, és csak azokra nyilvánítom ki tetszésem. Ennyi idősen már egyáltalán nem kell megmagyaráznom a döntéseim miértjét, hiszen hosszas tapasztalások vezettek odáig, hogy mára tudjak szívből NEM-et mondani, bárkinek bármikor bármire. Mert ha csak egy kicsit is sejtenéd, milyen nehéz volt, -és mennyire sok időbe telt-, mire felépítettem a béke és boldogság kis szigetét magamban, akkor megértenéd, miért vagyok olyan távolságtartó és legfőképpen válogatós abban, hogy kit engedek magamhoz közel, és miért telik több időbe, mire valakit beengedek az életembe. Amikor azt mondom, hogy „nem érek rá” vagy, hogy „nem tudtunk beszélni”, azt nem úgy kell értened, hogy minden percem be van osztva, hanem hogy előbb fel kell töltődnöm, hogy adni tudjak magamból. Fogadd el, hogy engem boldogabbá tesz egy tejeskávé termoszból, fent a hegyen, pokrócba burkolózva, -és úgy várni a naplementét, mint kipróbálni egy új autót, vagy egy puccos étterem legújabb fogásait, csakhogy legyen mit megmutatni másoknak. Mert nagyon is ártó tud az lenni, amikor valaki megtagadja valódi önmagát és egy hazugságokkal teli életet él csak azért, hogy mások kedvére tegyen. Sosem néztem fel valakire pusztán azért, mert rengeteg pénze, klassz titulusa, pozíciója vagy neve volt. De még csak tartani sem tartottam ilyenektől soha! Küldtem már el a francba igen magas szinten mozgó embereket, és emeltem fel mások megítélése szerint “senkiket”. Mert én lelkeket látok! Őszinte vagy hamis, jóságos vagy rosszindulatú, folyton adni akaró vagy elváró: embereket. Teszek rá kinek mennyi követője van, és a névkártyán szereplő pozíció sem érdekel. Az érdekel: MILYEN. Hogy egy nehéz helyzetben kinyújtja-e a kezét vagy sem. Visszaél-e azzal, hogy hatalma vagy biztosabb anyagi helyzete van. Hogy amikor szükség van rá, ott van-e vagy sem. Hogy szó nélkül segít-e azokon, akik “kevesebbek” nála. Onnantól számít nekem ki Ő. Onnantól tisztelem vagy nem.  Sokak szemében arrogáns vagyok és túl egyenes, hiszen igencsak szókimondó egyéniséggel áldott meg a Sors. De inkább úgy is mondhatnám, hogy a hosszú mögöttem álló éveknek köszönhetően megtanultam kiállni magamért, és másokért. Védem magam, védem a határaimat, azt, akiben és amiben hiszek, hogy véletlenül se daráljon be egy olyan társadalom, ahol a pénz, a titulus és más emberek alaptalan megítélése “beszél”. Vagyis soha ne azt nézd, ki milyen pozícióban mozog. És ne is azt, mekkora anyagi jólétben él. Hanem hogy milyen a lelke! Nem érdekelnek a ma oly divatos sémák, vagy fellengzős programok sem. Értékeket akarok közvetíteni, nem közhelyes dolgokat. Ami szívből jön, ami a lelkembe íródott, azért soha nem fizettem egyetlen forintot sem! Pont emiatt meguntam már a felszínes és érdekkel átitatott beszélgetéseket. A felszínes, manipulatív és önző embereket úgyszintén. Éppen ezért már csak a lényegről vagyok hajlandó beszélgetni. Már csak azokat az embereket vagyok hajlandó közel engedni, akiknek van mélységük, tiszta jellemük, akik képesek érzelmesen beszélni a csavaros eszükkel, humorosak és tudnak adni valami pluszt is. Hidegen hagynak már a „na mi újság van?” jellegű kérdések, melyre a választ már nem hallják meg, csak azért kérdezik, mert így tudják a saját problémáikat a másikra nyomni. Nos, rám már nem! Jóideje, amikor valakinek a társaságában vagyok, mindig megkérdezem magamtól: “Tetszik nekem az, aki olyankor vagyok, amikor ezzel az emberrel töltöm az időmet?” Ha nem, NEM töltök vele több időt! Aki által nem leszek: több, boldogabb, vidámabb, gazdagabb, azzal NEM találkozom többet! Akit nem tisztelek szívből: annak már nem adok az időmből. Hidd el, túl rövid az élet ahhoz, hogy unatkozz, hogy bárki is lehangoljon, hogy csak Te adj, hogy bármiről is lemondj, hogy mindig csak Te legyél toleráns és hogy csak Te tegyél többé mást! Nyilván idő kellett nekem is, mire idáig eljutottam. Hisz nem döntöttem én sem mindig jól. És megesett, hogy tévedtem én is. Volt, hogy úgy csalódtam valakiben, hogy előre megéreztem, hogy így lesz, mégis adtam esélyt a közeledésre. Mindezek ellenére sem veszítettem el sosem a mosolyomat, a hitemet, és a szívből jövő örömömet. Ugyanis teljes csak az lehet, akinek vannak érzései, aki mer hibázni és csalódni is. Aki megy előre, harcol, amíg el nem éri a célját, az az ember sosem lehet vesztes! Mert mindig is egyedül rajtunk áll, miként tekintünk a világra. Egyedül csakis rajtam állt, mekkora alázattal voltam a céljaim felé, és mennyi erőt tettem abba, hogy meg is valósítsam őket. Ha hibáztam, azért csakis magamat okolhattam. De emellett megtanultam azt is, hogy bár mindenki hibázik, mégis egyedül rajtam áll, hogy a hibákat tartom-e nagyobbnak, vagy az irántuk érzett szeretetemet helyezem-e mindezek elé. Ám a legfontos számomra mégis az, hogy értéket teremtsek a világnak, maradandót alkossak, és olyan nyomot tudjak hagyni másokban, mely többé, különlegesebbé és erősebbé teszi őket. Hogy ha az utunk kettéválik, utána is ott maradjak őszintén a szívükben. Mert az életben csak az számít igazán, hogy mennyit adsz magadból, mit hagysz magad mögött, mennyire szolgálsz magasabb eszményeket, és kellőképp önzetlen vagy-e. Hogy képes vagy-e jó példával szolgálni az emberiségnek. Mert íróként és életvezetési trénerként igenis felelős vagyok azért, hogyan hat másokra amit leírok, pont ahogyan arra is odafigyelek, hogy a viselkedésem hogyan befolyásolja a körülöttem élők napjait. Kiváltképpen a legnagyobb életművemnek tekintem a hála érzését, melyet mások szívében vagyok képes ébreszteni. Vagyis felvállalni önmagad azért, hogy ezáltal mások is többek lehessenek, annál nem sok szebb küldetés van. Mert ezek számítanak igazán, nem az egó, nem a birtokodban levő tárgyak, vagy pénz, hanem hogy leltél-e örömöt az életben, és vittél-e örömöt mások életébe? Minden más csak fölösleges vízió.

Szóval engedd meg, hogy úgy éljek, hogy egyáltalán nem bánom, ha nem tetszem neked, vagy nem vagyok szimpatikus számodra!